KIKTION. 2O. Budapest. Magyar. Italiana. Haja sosem áll a helyén: mindig kócos, barna, hol göndörebb, hol egyenesebb fürtökkel. Hétköznapi, szürkéskék szemek, kicsit magasabb az átlagnál. Naiv, törékeny, ragaszkodó típus, még mindig tini, gyakran túl sok, vagy éppen túl kevés. NAGYON LUSTA, akármit elkezd, azt valahol a felénél abba is hagyja, sötét gondolatok, mindenről és mindenkiről véleményt alkot. Imád RAJZOLNI. Utálja az energiaitalt, de szereti a kávét, a salátát és az összes földi jót a karfiolon és a lencsén kívül. Minden állatot szeret, legfőképpen a MOPSZOKAT, még mindig rajzfilmeket néz és videójátékozik, képregényeket is olvas. Pokémonmester már 2006 óta. Nem állnak sokan közel hozzá, de őneki az éppen elég. SZERETETT. Ki se tudja fejezni mennyire, még ha néha erről el is feledkezik. Fülig szerelmes, rózsísszín gumicukorködben a barátjával teljes az élete. Leírhatatlanul bizarr ízlés, vicces képek tömkellege, nem fut a busz után, de állandóan siet, mert mindenhonnan elkésik..
Ma van a nagymamám halálának első hónapfordulója. Egészen hihetelen, hogy már egy hónap eltelt.. Tegnap éjjel vele álmodtam és egyszerűen még mindig nem tudom felfogni.
Az a legmeglepőbb az egészben, hogy az apukám egyátalán nem esett szét. Ő ezeket a dolgokat mindig is sokkal nehezebben kezelte, mint a környezete, és most mégis úgy tűnik, mintha semmi se történt volna. Úgy dolgozik, mint eddig, nevetgél, vlünk van..
ÉS természetesen a gondokat kire zúdítanám, ha nem a barátomra.. Annyira sajnálom néha, hogy neki dühöngök, ez nem lenne szabad elviselnie senkinek, úgy marjuk egymást, mintha élveznénk és ez valami szörnyű.
Hiányoznak az önfeledt napok. Hiányzik a nyár, a boldogság és a felelőtlenség. Mindenhol csak a suli, a munka és az elvárás.....
Mostanában igyekszem készülni a augusztusi utazásra és terelni a gondolataim valami normális ösvényre ezért igyekszek egyre tudatosabban működni az életemben.
Mostanában igyekszem készülni a augusztusi utazásra és terelni a gondolataim valami normális ösvényre ezért igyekszek egyre tudatosabban működni az életemben.
Ezért nekiálltam edzeni, vagyis tudatosan élni.
A külsőmmel ilyen értelemben nincs nagy gond, nem amiatt csinálom, hogy fogyjak vagy hogy izmos testgyúró legyek. Ezt magam miatt csinálom azért, hogy egy kicsit fittebb legyek, (ne legyen a fenekem narancsbőrös) és ne okozzon gondot az, hogy ha futnom kell a busz után. Csúnyán hangzik de tényleg ennyi. Ja és nagyon élvezem. Ezért csinálom.
Úgyhogy tegnap vettem a fáradságot és a túlóra miatt szerzett plusz pénzzel és drága főnökasszonyom arany szívének köszönhetően sikerült vennem egy futócipőt. Eszméletlen jó érzés látni, hogy már vannak dolgok amiket én érek el magamtól! Nem nagy dolgok ezek, de hogy nem kell kölcsönkérnem pl. futócipőre, hihetetlen jó érzés! Nem vagyok divatpina meg semmi ezért nem a legrikítóbb neonbabarózsaszínűt vettem, de hát ez van, ízlések és ficamok, én inkább az a szürke kisegér fajta vagyok. Innen a cipőm színe is. Plusz nem akartam feketét venni mert már mindenem fekete. Legalább a sportcipőm ne legyen az. A fehér meg túl gyorsan koszolódna.
A típusát nem tudom, nem hiszem hogy ez az az arimax lenne vagy mi, ami miatt most mindenki odavan, szerintem ez valami teljesen átlagos szabvány modellje a Nike-nak (ami ugye nálam nem nájki hanem nájk az olasz akcentusom miatt....) De mindenikek szívből ajánlom, eszméletlen kényelmes, főleg ha az ember talál a méretére (nekem 39/5-es) és különösen praktikus a vastagított gumi a sarkán, nem akarok hülyeséget mondani, de szerintem nagyon fontos ez a futás terén.
Rengeteg rossz dolog történt velem mostanában.. És lelkiekben emiatt nem éreztem magam jól sehol se. A nagymamám váratlanul meghalt és életemben nem aláztak meg még annyira, mint az OKJ vizsgán. Ez a két dolog olyan szinten kiütött, hogy szívem szerint meghalni lenne nekem is kedvem.
Próbálok erőt meríteni a barátaimból, a szerelmemből és a családomból, de néha annyira nehezen megy, hogy tovább lépjek. Sose voltam rossz tanuló, így az OKJ vizsga nem csak az önbizalmamat de a büszkeségemet is durván lerombolta. Nagymamám halálát pedig nem szeretném részletezni, ő volt az egész olasz családom, többet nem térhetek vissza haza hozzájuk, mert már elmentek, így a kinti rokonság szinte biztos, hogy szétszakad.
Barátnőimmel nem tudok találkozni, mert ők egyetemisták és még muszáj vizsgázniuk. Rajzolni sincs már kedvem..... Az egyetlen erőm a barátom, aki mindennek ellenére mellettem áll és támaszt nyújt. Le a kalappal előtte annyira megértő és figyelmes, mindent megtesz, hogy a kedvembe járjon.
Ugyanakkor muszáj bevallanom, hogy (érthető módon) nagyon idegesít a tánccsoportja. Utálom, ha az a kis szuka egy légtérben van Vele. Az egyhetes nyári tábora lesz az egyik legnagyobb próbám, minden erőmmel azon leszek, hogy ne akadjak ki neki és ne idegeskedjek fölöslegesen.. Hiszen ha valamit akar másoktól azt úgyis megteszi, nem? Azelőtt is így volt..
Úgyhogy hálát adok az égnek, hogy egy pörgős munkám van, mert ha lenne időm ezen filózni, nem bírnám ki azt az ominózus hetet.
Nemsokára vége lesz Enikő vizsgaidőszaka, és akkor már lesz még egy ember, akivel beszélhetek a gondjaimról. Lesz kivel foglalkozni és nem merülök majd az önsajnálatba. Le szeretnék menni Balatonra. Szeretném érezni, hogy végre nyár van és el akarom felejteni az előző hónapot....
Most valahogy megint úgy érzem, hogy elnehezedtek a dolgok körülöttem. Már lassan egy hete fekszem itthon, tüszös mandulagyulladással, ezalatt le kellett mondanom egy munkanapot, el kellett halasztanom egy vizsgámat, el kellett halasztanom a hajfestést és vagy négyszer vesztem össze Mr. T.-vel.
Nem tudom, most nagyon úgy érzem, hogy el vagyok tévedve. Semmit nem tudok tenni, nincs erőm elmenni az OKJ-ra felkészítő órákra, eközben viaskodnom kell a barátommal és már teljesen depressziós vagyok hogy az egész napomat egy ágyban töltöm. Jól akarok lenni és meggyógyulni.
Az a baj, hogy amúgy a barátommal ez már egészen megszokottá kezd válni, mármint ez a feszült hangulat köztünk. Általában én vagyok az, aki szembesíti a gondokkal, és ő egy szóval elintézi és megsértődik hogy miért mondok olyanokat, amilyeneket.
Úgy érzem, amióta volt januárban az a balhé, azóta nem vagyunk már egy hullámhosszon. Teljesen kiakadt azon, hogy nem érzem a kapcsolatunkat tökéletesnek, de mit kéne mondanom, ha hetente ötször veszekszünk és eszméletlen banális dolgok nincsenek rendben, ameddig akárki beleszólhat a kapcsolatunkba, és természetesen mindenkire hallgatunk, ameddig nem mi vagyunk az egyetlenek egymásnak addig igenis nem vagyunk tökéletesek.
Január előtt pedig amúgy tényleg minden az volt. Mindenki irigyelte a köztünk lévő harmóniát, kölcsönös békesség volt köztünk, feltétlen bizalom és ami a számomra legfontosabb, hűség. Aztán januárban az egész rózsaszín gumicukorködöm el lett mellőlem hessegetve. Kiderült, hogy hűség nincs, a bizalom már nem feltétlen és a harmadik emberek miatt már mi sem vagyunk harmonikusak.
Mindig azt kapom az arcomba Tőle, hogy a múltban ugrándozok, és nem vagyok képes elszakadni tőle.
Én egész életemben azért küzdöttem, hogy elfogadjanak. Legyen egy közösség, ahova tartozom, legyen egy baráti köröm, vagy ha nem is egy ember, aki azért szeret engem, aki vagyok, amilyen vagyok, nem akar megváltoztatni és teljesnek érez. Bár szerintem valahol mindenki erre vágyik. Elfogadásra.
És képzeljétek én január negyedikéig, két év és 12 napig így éreztem! Elmondhatatlanul jó érzés volt, nem aggódtam a hajam göndörödő tincsei miatt, amit hatodik óta nem tudtam elviselni, nem volt gond smink nélkül kimenni az utcára, abban a ruhákban és cipőkben, amiket igazán szeretek, nem figyeltem mit eszek, az íze miatt ettem ez ételeket, akár egész napokat végighabzsoltunk, boldog volt, vidám és önfeledt, bármit megtettem a barátomnak, mert tudtam, Ő is megtenné ugyanazokat a dolgokat, egy veszekedés fél év után jött el, egy éjszakát veszekedtünk és nem tudtuk a haragot tartani, mindkettőnknek szörnyű érzés volt. Nem aggódtam se a pszichopata exe miatt, se a hülye tyúkok miatt, akik körberajongták, minden közös pillanatot kihasználtunk és tökéletes volt. Nem a világ legszebb lányának, hanem a számára egyetlen lánynak éreztem magamat, ami a világ legjobb érzése volt. Életembe először bementem egy szobába tele emberrel és nem éreztem magam egyedül, nem kellett megfelelnem, mert úgy voltam jó, ahogy voltam. Minden nap egy boldogság volt, minden nap látni öröm és minden beszélgetésünket vártam. Nem önbizalmat adott, hanem kiegyensúlyozottságot. Nem volt senki és semmi ami közénk állhatott volna, mindenkit motiváltunk és titokban mindenki irigykedett ránk.
Azt hittem, hogy ez így marad, mert nem lesz senki aki közénk állhat. Engem a legjobban azzal lehet tönkre tenni, ha úgy éreztetik velem, pótolható vagyok. Én csak azt akartam, hogy egy valakinek pótolhatatlan legyek és én az hittem Ő az, akinek az vagyok és bele se gondoltam, hogy ez nem így lenne.
A megcsalás az, amit senkinek nem lenne szabad átélnie. Én mégis már másodjára szenvedem ezt el. És amikor azt mondom, hogy velem van a baj, mert ez már másodszorra megtörténik, ha mindenki ezt csinálja velem az nem véletlen nem vagyok elég.. És azt Mondja, hogy ez nem igaz, elég vagyok, akkor mi erre a válasz? Csak a homály van és a néma beletörődés, közben nem kapok választ a kérdésemre. "Nincs erre magyarázat" nem beszélhetek erről senkivel és ez egyszerűen tönkretesz. Nincs magyarázat arra, hogy miért nem voltam elég. Hogy mit csinálok rosszul.
Nem gyűlölök, mindenkivel igyekszek normális lenni, és mégis, nagyon sokan utálnak. Nem akarom, hogy a külsőm miatt megítéljenek ezért mindig makulátlannak próbálok tűnni. Nem veszekszek, nem tartok haragot, egyszerűen semmi sincs ezek közül. Akkor miért van ez? Miért?
“She was beautiful, but not like those girls in the magazines. She was beautiful, for the way she thought. She was beautiful, for that sparkle in her eyes when she talked about something she loved. She was beautiful, for her ability to make other people smile even if she was sad. No, she wasn’t beautiful for something as temporary as her looks. She was beautiful, deep down to her soul.”
AJÁNLOM AZ OLDALT
